Ettől függetlenül: mikor hazajöttem, már fél éve nem voltam itthon, és kurvára hiányzott az, hogy legyen egy otthonom. Az otthon és a család illúziója: a fészek. Mikor Pestről szoktam hazajönni, feltöltődve, akkor éreztem életemben először azt a jófélét, hogy "haza" menni...kár, hogy nem állta meg a helyét. Nyúlok, nyúltam vissza valahova, hogy találjak valamit...a dilik helyett, a személyiségpusztítások helyett, az őrületek helyett, a mindenekfeletti lelki baszás helyett, de nincs. Niiincs.
És 2 éve úgy jöttem haza, hogy rendbehozok valamit. Mert kint bennem volt, hogy ha itt összejön, akkor legközelebb már csak a temetésre megyek haza, ami koruknál fogva nincs olyan messze. És belém hasított valami...ugyanaz a hiány. Szóval hazajönni...itthon meg 2 hónap után vissza ugyanabba a vegetálásba meg a kikészültségbe. Mondjuk féltem is...már féltem. Az a bizonyos szomorúság. Nos, rohadtul erőtlen vele szemben az ember, ha elkapja a nyakát, és szorítja. De mindig van valamiféle tovább-út...csak szar ügy, ha az embernek ráment a fiatalsága java része, az élete, a lehetőségei, szinte még a képességei is.
Nem szeretettem feladni dolgokat...remélem, hogy még tudok lépni a-ról b-re, még mindig jobb így, mint egész életemben vergődni.
Ja. Fateromnak elővettem a kést. Ennyi, gyáva szar. Most az egyszer a gyerek végre megvédte magát. Most először. Mostantól tartom is magam, és nem fogom engedni neki, hogy bántson. Szórakoztat, hogy a bántalmazó ilyenkor mennyire meglepődik, mennyire játssza az áldozatot, s próbál felülkerekedni, mert mást nem tud. Egyenesen szánalmas. Nyomorúságos. Megvetem...ezt a viselkedést, de nem tudom már sajnálni az embert.